Én Magam

Amit a családjainkról eddig el tudok mondani:
Nyugodtan nevezhetjük a nagyszámú Laurinyecz személyt tartalmazó családunkat nemzettségnek, angol-skót eredetű szóval klánnak (1300-nál több Laurinyecz van az adatbázis jelenlegi állapota szerint). Békéscsaba környékén csak a Petrovszki nemzettségben fordul elő több személy. A nemzettség szó jelen esetben a teljes rokonságot, míg a család esetén a szűkebb, vagy kisebb egységet kell érteni. Elődeink zöme mezőgazdasággal foglalkozott. Mint minden parasztembernek az életet jelentette a föld, az állatok, főleg a lovak. Gondoljunk bele, hogy abban az időben még nagyon kevés helyen használtak erőgépeket, a fő igavonó állat a ló volt. Ezért is sokszor a lóistálló szebb, s értékesebb épület volt a tanyákon. A legtöbb parasztembernek a tanya mellett a faluban, vagy városban volt külön lakóépülete, amelyben legtöbbször több generáció lakott együtt.

Dédszüleink:
Dédszüleink még Csabán születtek, az első Csorváson született: gyermek nagyapám, Pál volt, valószínűleg ez időtájban költöztek Csorvásra, itt is hunytak el. Dédnagymamánk kilenc gyermeket szült, az elsőszülött Judit és az utolsónak világra hozott Katalin pár hónapot élt csupán. Az ötödik Mátyás tüdővészben halt meg 17 éves korában. A többi gyermek felnőtt, családot alapítottak.
Gyermekkoromban gyakran hallottam a „csődörös” kifejezést, elég sokáig tartott kiderítenem, hogyan is kutathatom fel ezt az ágat. Gelegonyáné Laurinyecz Teri néni volt az igazi adatközlő. Innen elindulva jutottam - sajnos elég későn - a mezőhegyesi -, s onnan a szegedi Laurinyecz rokonokhoz. Először azt gondoltam, hogy az a bizonyos „csődörös” Mezőhegyesen él, hiszen ott volt, s van az állami ménes. Addig kutattam a FB-on, amíg rá nem találtam Ilonkára (Németh Ilonka köszönöm a segítséget! Isten nyugosztalja!). Na, innen már „könnyebb” volt az út a többi rokonhoz! Laurinyecz Pál már Laurinyecz Mihálynak (Békéscsaba, 1892. 09. 25. – Mezőhegyes, 1983. 06. 14.), a második feleségétől, Bartyik Mária (Csanádapáca, 1902. 08. 24. – Mezőhegyes, 1968. 03. 27.) született, mert az első, Kerekes Julianna (Csorvás, 1896. 11. 17. – Békéscsaba, 1941. 10. 02.) elhunyt. Laurinyecz Mihály (csődörös), egész életében lovakkal foglalkozott. Már 14 évesen kadét volt az akkor még titkoltan a hadsereg számára fenntartott ménesnél. Nyugdíjazásáig a szegedi állami méntelepen dolgozott, mint igazgató.

Laurinyecz Mihály kadét.

Emlékképeim.

Az első emlékképek a nagyszüleim tanyáján:
Gyerekkoromból az első emlékképem az, amikor a szüleim Kacsirek Janira bíztak a tanyán. A nyugatra néző ablakok alatt ülünk, s csúzlival lőjük a nyulakat. Talán hároméves lehettem.
Egyszer elcsavarogtam, az egész tanyasor keresett. Amikor megtaláltak Nagymajor előtti cukorrépa földön, ott góráltam a fácánokat, de lehet, hogy ezek is nyulak voltak.

Nagymajor:
A boltnál lévő szolgálati lakásban laktunk. Anyám rám adta a tiszta, frissen vasalt napozót. A szemközti gépműhelyben dolgozók pedig kezembe nyomtak egy rongyot, s a fáradt-olajos tepsiben kellett mosnom a gépalkatrészeket. A szerelők meg a műhely udvaráról nevették Anyámat, aki biztosan szépeket mondott nekik.
Öcsémmel együtt nagyon rossz evők voltunk (később bepótoltuk), Luczner Endre barátoméknál ugyanez volt a helyzet, a két szülő megbeszélte, hogy felváltva ebédelünk, hol náluk, hol nálunk. Versenyt ettünk egymás kedvéért.

Tanyasi élet:
Emlékszem, hogy tanyáról-tanyára vándorolt „Bőcsős Jankó”. Mindenütt elmesélte, hol mi történt, ő volt a hírvivő. Ha megtudta, hogy valahol baba fog születni, faragott egy bölcsőt, azt adta ajándékba a kisdednek. Innen kapta a nevét. Sokszor láttuk korán reggel szekérrel a faluba menve, hogy az éjszakát a bundájába takaródzva az árokparton aludt.
Ha eljött a mézpergetés ideje, tanyáról-tanyára adták az egyetlen pergetőt körbe a tanyasoron. Nagy élmény volt, ha megengedték, hogy mi gyerekek tekerjünk párat a szerkezeten.
A játékunk nem számítógép, okos telefon volt, hanem csutkából csináltunk szekeret, lovakat, s azzal játszottunk a porban.
Egyszer eltűntem, de a hang irányát követve rám találtak a lóistállóban, ahol nagy kacagások közepette rángattam ki a kiscsikó szájából a csöcsöt. Nagy volt a riadalom, mert a kanca egy vadállat volt, nagyon védte a kicsinyét, de engem nem bántott.

Beszolgáltatás, padlássöprés:
Még a tanyán laktunk, amikor az öcsémmel a tanyaudvaron a kocsiszín mögött játszottunk. Jött egy teherautó pár emberrel, s a nagyszüleink 300 kilónál nehezebb anyakocáját elkezdték tuszkolni fel a járgányra. Mi a szelelő rosta mögé bújva lestük, hogy mi történik. Az özvegy nagymamánk pedig jajveszékelt, de nem volt mit tenni, a „pesti munkásság” éhezett.

Bajcsy Zsilinszky utca:
A „Csorvási Állami Gazdaság” kialakítása során elvették a nagyszüleim földjét és tanyáját. Nagyapám bele is halt. A faluban kaptak helyette házhelyet, özvegy nagymamánk apánkkal egy ikerházat építettek, az északi részben (szoba-konyha), a déli oldalon pedig nagymama lakott. Közös előszobából lehetett a két szobát fűteni kemencével. Emlékszem, hogy a bácsi, aki rakta a kemencét rövid klott gatyát viselt.
Villany csak 1960-ban, TV és átalakított néprádiónk is lett ezután (már nem csak a Kossuth és Petőfi adó volt fogható).
Szinte sosem voltunk otthon az iskola után, a szünidőben meg egész nap a határt jártuk. Azt ettünk, amit találtunk a határban, néha a gyümölcskertekben (a gazdák, vagy kerttulajdonosok bánatára).
A fő elfoglaltságunk volt még a foci, s ha lányok is voltak közöttünk, a kiütősdi. A szomszédban lakott Vozár Pista bácsi, akinek minden ujja elfagyott az orosz fronton, ő volt a döntőbíró.

Kaláka:
Kukorica-töréskor, fosztáskor, górézáskor, vagy téli estéken morzsoláskor, a szomszédok, rokonok összefogva végezték a munkát. Mi gyerekek meg ugráltunk a csuhéba, meg szájtátva hallgattuk az „öregek” történeteit. Ha rosszalkodtunk Vozár Pista bácsi a „szoríccszsákkal” ijesztgetett bennünket. A szoríts zsák azt jelentette, hogy a padláson beteszi a rossz gyereket egy zsákba, s marharépával addig eteti, amíg meg nem hízik. Azután megnyúzza, s a bőréből dobot készít. Ez sokáig megfelelő fegyelmezési „eszköz” volt.

1956:
A forradalom „szele” Csorvást is elérte, a dolgozókkal együtt, az egész iskola kivonult tüntetni. Egészen a vasútállomásig meneteltünk. Fehér Jani bácsi fehér lovon díszes magyar zászlót tartott a kezében. Amikor megfordult a menet, Jani bácsi az élre kaptatott, s irány vissza a Rákóczi utca irányába. Közben mi diákok kiabáltuk, hogy: „Nem tanuljuk az oroszt, tanulják az oroszok”! Amikor már csak egy utcányira voltunk a főutcától, Békéscsaba felől megérkezett egy tank, rajta pufajkásokkal (lehet, hogy oroszok voltak). A lövegtornyot felénk fordították, Jani bácsi beugratott lóháton a portájukra, mi meg szétfröccsentünk a mellékutcákba. Másnap már újra tanultuk az oroszt.
Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy valaki zörgeti az előszoba ablakát. Két magyar honvédtiszt lóval együtt állt a ház előtt, s szállást kértek éjszakára. Nagymama elküldte őket másik házhoz, ahol volt istálló.
Az iskolából hazafelé menet Péli Eti néniék előtt jártunk, amikor a kocsiút közepén, ahol mindig állt a víz, egyszer csak hallottunk három éles csobbanást. A főutcáról a pufajkások megeresztettek egy-egy rövid sorozatot, ezzel jelezhették, hogy mindenki kussoljon. Másnap már nem kellett iskolába menni.
Apánk október 23.-a után Győrből egy hét után érkezett meg gyalog. Egyszer sikerült neki egy lovas kocsin utaznia! Anyám biztosan arra gondolt, hogy disszidált.
November 4.-e után éppen a szobában játszottunk öcsémmel, amikor elkezdett remegni az egész ház, a függöny libegett, egy zabszemet nem lehetett volna… Pár perc múlva egy pár harckocsi jött az állomás felől a kockaköves úton.
Talán december lehetett, amikor éjjel lövöldözésre ébredtünk, tőlünk nem messzire arrébb lakó két embert akartak visszavinni a dutyiba, ahol köztörvényesként csücsültek. Megneszelhették a veszélyt, a kerítéseken át meg akartak szökni, ezért utánuk lőttek. Pár év múlva szabadultak.

Verekedések:
Hirtelenharagú gyerek voltam. Szintén a napköziből hazafelé haladva, a templomok előtt akkor még piactér volt, Kecsasz (később kézilabda csapattársam), két kisebb gyereket ösztökélt, hogy essenek egymásnak. Én, mint öntudatos úttörő, szét akartam őket választani. Persze ez nem tetszett az egy évvel idősebb "felbujtónak". Pár nappal később revánsot akart venni a hiúságán esett csorba miatt, a Róta féle ház sarkán várt a barátjával együtt. Ott muszáj volt megküzdenünk. Kecsasz nem tette zsebre, amit tőlem kapott, dühömben agyba-főbe vertem a nálam egy fejjel alacsonyabb, de izmosabb "ellenfelet". Én viszont egy fejjel magasabb voltam, s a karom is hosszabb volt! Persze én is kaptam néhányat. Ugyanő, amikor 6. osztály utáni nyári szünetben Gerendáson a strand előtti téren egy eperfáról leestem, ahová azért másztunk fel, mert éhesek voltunk, s az eper ingyen volt, a jobb karomon nyílt törés lett, Kecsasz vitt a biciklijén a körzeti orvoshoz. No, ilyen ellenfél volt Kecsasz!
Az öcsém meg tekert haza a mi biciklinken, anyám már várta a mentőt az út szélén. Dehogy akart megverni az ígéretéhez híven, sápadt volt az aggodalomtól. Minden alkalommal, ha valahová elkéredzkedtünk, mindig azzal bocsájtott el, hogy: "vigyázzatok magatokra, nehogy valami bajotok essen, mert a tetejébe még megverlek!".
Egyik este a napköziből hazafelé menve az egyik utcasarkon egy srác (Terenyei Sanyi), s a közelben lakó, pár évvel idősebb szomszéd gyerek (Glück Pista) kiugrottak elénk. A srácon rendőrsapka billegett, kinyújtott karral kérdezte: "Ismeritek Terenyei Sanyi?" Nem! Válaszoltam, erre leakasztott egy fülest. A kocsiúton éppen ment egy szekér megrakva napraforgószárral. Kiszaladtam a kocsiútra, kihúztam egy szálat, s jól elvertem Sanyit. Másnap késve bejött a tanító néni az osztályba, s kézen fogva behozott egy fiút. Mondta, hogy ide fog járni az iskolába. Terenyei Sanyi volt! Mindaddig nagy barátok voltunk, amíg a nagypapája kertjében a szilvafa tövébe nem ástunk bunkert az oroszok elleni harchoz. A nagypapa örökre kitiltott a házukból, valószínűleg a szilvafa kiszáradt a gyökerek nélkül. Sanyit visszavitte az anyukája Pestre, ott éltek. Sanyiból határőr tiszt lett, de dezertált, s Németországban élt.
Úgy látszik, a barátság eléréséhez néha a győzelmen át vezet az út!

Keller kaszárnya:
Orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot értettük ez alatt. Az egyenruha csak egy „Bocskai sapkából” állt. Középiskolás korunkban bejárók voltunk, a vasútállomásról kettesével egyszerre „meneteltünk” a gimibe. Ha valami okból ki kellett válni a menetből, engedélyt kellett kérnünk a „bejáró-felelőstől”. Ha az utcán találkoztunk egy tanárral tisztelegve kellett köszönni a „Tanár úrnak”, vagy "Tanár nőnek". Nyáron meg volt engedve, hogy kézben hordjuk a sapkát. A hosszú haj tiltott volt, aki megszegte, annak a diri belevágott ollóval. Az idősebb diákok már többen beat-rajongók voltak, az egyik házban állandóan szólt a „Szabad Európa Rádió”. Ha jó szám volt, megállt a menet, a szám végén folytattuk az utunkat.

---

Zene:

A TV-ben láttam egy filmet, kb. 1962-ben, Tommy Steele volt a főszereplő. Innen a mérgezés. Először saját magunk készítettük Jonatánnal gitárt (Jonatán Fábián Laci a basszusgitárosunk neve). Azt elkunyerálta egy srác, vettünk a megtakarított kis pénzünkből spanyol gitárt, majd amikor a szüleink látták, hogy nem gyógyultunk ki a "bítles zenéből", kaptunk "rendes" elektromos hangszereket. Megalakítottuk a "Lonelys" zenekart. A név a mellőzött, magányos, elhagyott, stb. angol szóra hajazott. Nagy népszerűségnek örvendett a banda, a megyében sok helyen felléptünk.
Egyik nyári este a banda, meg egy-két slepphez tartozó srác, a piactéren hallgattuk Luxemburg rádiót. A KMB „közeg” (körzeti megbízott rendőr) odajött hozzánk, s felszólított imigyen: "Ugye fiúk hamarosan kikapcsoljátok a rádiót?", s ezzel továbbállt. Piros borbélynál állandóan szólt a rádió, főleg London magyar adása. Ha egy gyanús elem jött rögtön átkapcsolták a Kossuthra. Az volt a szerencsénk, hogy a kézilabdás csapattársunk egyike a járási pártbizottság munkatársa, a másik pedig a járási KISZ titkár, a kultúrház igazgatója pedig Erdélyből áttelepült tanárember volt, aki támogatott minket.
Ide tartozik az a történet is, hogy egyszer sportvacsorán a zenekarunk asztala mellett az előbbiek ültek, s egyikünk félreérthető mozdulatot tett, amikor az egyikük elhaladt mellettünk. Jonatán Taszáron a légierőnél szolgált a hazát. Az elhárító tiszt azzal vezette be a beszélgetést, hogy: "Na, hogy van a Laurinyecz barátja? Hogy is volt az a köpködés a KISZ titkárra?". Ilyen világ volt, az ún. "puha diktatúra".

Képek a zenakarról:

Lanelys Gerendás. Jonatán, Én, Guriga és Minisz.

Fantom, Békéscsaba Tégla Müvház.

Egy ideig tagjai voltunk Minisszel egy orosházi zenekarnak, de mindíg elcsalták a c. típusú állampolgárok a gázsi nekünk járó részt, így pár hónap után "elszegődtünk" a csabai Fantomhoz. Annyi hasznunk volt az orosházi "pár hónapos" kiruccanásból, hogy Apáti János zenetanárral zenélhettünk a Kossuth utcai Piros pressóban. Apáti János ma Siófokon él, még mindíg aktív zenész.

---

Sport:

Általános iskolai évek alatt ficiztam. Nem nagy sikerrel, de az egyik évben azért tagja voltam az úttörő csapat "válogatottjának". Erről az időről egy emlékképem maradt meg. Középhátvéd voltam, Lőrincz Pista volt a bal hátvéd. Szénás ellen játszottunk otthon. A támadó villámgyors srác volt, Pistával ellentétben. Kicselezve Pistát, kapura tört (volna), erre Pista a hosszú lábaival utánna nyúlt, a gyerek akkorát esett, mint az ólajtó. 😀
56 előtt a foci Csorváson is az "alap" volt. A faluban több "banda" és grund volt. Volt olyan év, hogy kilenc helyen gyűltek össze a környék fiú gyerekei. Néha "kovbolyos" csatákat vívtunk, néha pedig focimeccseket, ami verekedéssé fajult. A felnőttek megszervezték a falusi bajnokságot. Persze a bajnok mindíg a Brucella csapata lett.
Az egyik ilyen mérkőzésen fejes gólom "eredménye" egy monokli lett a fűzés focinak köszönhetően. Következő félévkor Apám egy 4-es szelepes focilabdával jutalmazta a félévi "Jó" minősítésű bizonyítványomat. Szegény bízott abban, hogy a ficskája jó focista lesz. Hát nem lett. A középiskolában kosaraztam táv-gyalogoltam, magasat ugrottam (173 cm volt az-egyéni csúcsom), mellette otthon a CSSK kézilabda csapatában bal átlövő poszton játszottam.
Amikor visszatelepültünk Csorvásra (családi ház építése), egy pár évig a TSzSK sportkőr elnökeként (hiányzott a három minkaköröm mellé mint púp a hátamra), kihasználtam a lehetőséget, s létrehoztam a kosárlabda szakosztályt. Volt olyan év, hogy 20 fiú és lány úttörő korosztályú gyermek tanulta az alapokat. A felnőtt férfi csapatunk a megyei első osztályban játszott. Vigyáznunk kellett, nehogy magasabb osztályba jussunk. 😀

Kézilabda csapatban.

Kosárlabda csapat, 1980-81.

Paksra kerülve az alaptanfolyamok elvégzése után, már volt némi szabadidőm is, leigazoltam az ASE kosárlabda NB-II-es csapatába 1982 elején. Egészen 1984 tavaszi szezonig ott pattogtattam. Munkahelyi elfoglaltságom miatt abba kellett hagynom az aktív sportolást. Helyette a kosárcsapat technikai vezetője tisztségét töltöttem be az NB-I-be felkerüléséig. A szakosztály vezetőségével nézeteltérésem támadt, ezért lemondtam. Ezután már csak az "öregfiúk" csapataiban kosaraztam, mígnem a PAV-os főorvos javaslatára a csípőizületi kopások miatt, végleg lemondtam a labdakergetésről. Maradt a horgászat.